A szociális gondozók és ápolók munkája komoly felelősséggel jár és a helytállás kulcsa a sok-sok gyakorlatban rejlik. Nagy szükség lesz a lexikális tudásra is, hiszen a szakmai alapokkal tisztában kell lenni, de mindent nem tanítanak meg a könyvek. A betegek megfigyelése, a rendellenességek időben észlelése, a gondozottakhoz való kapcsolódás és a megfelelő intézkedés képessége csak akkor épül be és válik ösztönössé, ha komolyan vesszük a feladatot és nem sajnáljuk az időt a gyakorlásra.

Az életből vett tananyag

A szociális gondozók és ápolók munkája bőséges eszköztárt igényel és mindennap megmutatja, mit hoz magában valaki tudásból, terhelhetőségből, emberi értékekből, kommunikációból, együttműködő készségből. Oktatóink a „Nem betegeket látunk, hanem embereket a történetükkel” című bejegyzésünkben beszéltek a szakterületről, kiemelve az egyik legfontosabb sajátságot, hogy a gondozó és ápoló a teljes személyiségével dolgozik.

„Sokan már a szakmából érkezve jelentkeznek a képzésre, de mindig vannak olyanok is, akik más területen dolgoztak, és valamilyen családi helyzetben, személyes megélés során szólította meg őket a hivatásunk. Őket eleinte gyakrabban érik meglepetések a gyakorlati helyzetekben, de ilyenkor mi oktatók, és a tanulótársak, is ott vagyunk, hogy együtt beszéljük át a történéseket” – meséli Szabados-Slezák Brigitta oktató, diplomás ápoló, szakvizsgázott szociális menedzser, az OSEI Mozgásszervi rehabilitációs osztály osztályvezető főnővére. „Nagyon fontos, hogy minél több dologról halljanak, minél többet megtapasztaljanak. Már az elméleti alapozó óráimat is szeretem megfűszerezni a mindennapi munkámból vett történetekkel, hogy a nehézségeket és a szakmánk szépségeit is megmutassam nekik. A lexikális tudás nélkülözhetetlen a későbbi feladatok során a gondolkodáshoz, a logikus és gyors következtetésekhez. Ugyanakkor az is a pályánk velejárója, hogy nem lehet megtanulni kizárólag könyvekből. Arra ösztönzöm a tanulóimat, hogy legyenek itt minden gyakorlaton, jegyzeteljenek, kérdezzenek, beszéljünk át mindent, és készüljenek rendszerezve, folyamatosan. Így fogják megérteni a miérteket, hogy milyen jelenségek mögött milyen okok állhatnak, és így tudnak majd hatékonyan segíteni.”

Gyakorlat és tudás széles spektrumon

A hosszú évek óta a pályán dolgozó oktatók naprakész tudást adnak át a tanulóknak és ez hatalmas előnyt jelent már a kezdeteknél is. „Mindegyikünk nagy gyakorlattal rendelkezik – mondja Kiss Judit oktató, diplomás ápoló, szociálgerontológus, az Albert Schweitzer Református Szeretetotthon intézményvezető ápolója – és rengeteg olyan különleges történetet tudunk behozni, amellyel biztosan nem találkoznának a szakkönyvekben. A gyakorlati helyek változatosságával szintén óriási lehetőséget nyújtunk. Hiszen, ha valaki például csak nappali ellátást végző intézményben szerez tapasztalatot, valószínűleg nem találkozik majd túl sok éles helyzettel, speciális betegségekkel, és így csupán egy szűkebb körben szerez jártasságot. Ami nagy előny, hogy jó az oktatói csapat, az iskola háttércsapata és a gyakorlati helyszíneken dolgozó team-ek is. Mivel rendszeresen összedolgozunk és működik a kommunikáció, nagyon rugalmasak tudunk lenni a tanulók kéréseihez, a változatos gyakorlati lehetőségek megteremtéséhez.”

A Pannon Kincstár tíz hónapon át tartó szociális gondozó és ápoló képzésének már komoly presztízse van. A szakmán belül is elismerik, keresik a Pannonos bizonyítvánnyal rendelkező leendő kollégákat. A vizsgákon rendszeresen megjelenő bizottsági tagok újra és újra kiemelik, hogy elégedettek a tanulók felkészültségével. Ez a végzettség garanciát jelent, hogy aki itt tanult, magabiztos tudást szerzett, és emberileg megfelelő támogatást kapott ahhoz, hogy a gyakorlatban is hitelesen alkalmazza az ismereteit.

A munka ugyanakkor komoly felelősséggel is jár. „Már a közös tanulás során arra készítem fel őket, hogy a kötelezettségeiket is vegyék komolyan” – hangsúlyozza Kiss Judit. „Ismerni kell a tüneteket, a jeleket, hiszen ezek felismerése és a gyors intézkedés életeket menthet. Különösen időseknél egy stroke, egy mélyvénás trombózis időben történő azonosítása döntő tényező lehet. Ehhez tisztában kell lenni azzal, melyek azok a betegségek, amelyek az adott korosztályt veszélyeztetik, és persze azt is tudni kell, hogy mikor indokolt azonnal orvosi segítséget hívni.”

Egymásnak is segítenünk

„Azt vallom, hogy mindenről őszintén és a kellő mélységben érdemes beszélnünk” – mondja Szabados-Slezák Brigitta. „Számomra alapvető, hogy sosem hitegetem a tanulókat, és mindig elmondom nekik, hogy akkor lesz meg a vizsga, és akkor lesznek otthon ezen a pályán, ha a teljes figyelmüket és energiájukat beleteszik. Ehhez természetesen minden segítséget megadunk. Az órákon és azokon túl is kérdezhetnek, írhatnak nekünk, és ez az együttműködés mindig nagyon jól működik. Velünk oktatókkal is, és egymás közt is. Látva az elmúlt éveket, elmondhatom, hogy egészen fantasztikus a csoportkohézió ereje, ahogy összedolgoznak, segítik egymást, odafigyelnek arra, aki egy kicsit lemaradt. Persze én is erre ösztönzöm őket már az elejétől kezdve, projektmunkákkal, párban kiadott feladatokkal. Amikor látom a kialakuló közösséget, a tudásmegosztást, és ahogy felkarolják egymást, az olyan pillanatokat hoz, amelyekben szinte lubickolni lehet. Ilyenkor szoktam megerősíteni feléjük, hogy ebből az odafigyelésből én már tudom, hogyan foglalkoznak majd a későbbi gondozottakkal. Ez a törődés a legjobb bemeneti kompetencia a pályánkon. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a legutóbbi csoportom 80%-a jelessel zárt és ezt nem kis részben egymásnak is köszönhetik. Elmondhatatlanul fantasztikus érzés számomra.”

Szeretettel gondolunk egymásra

A közösség erejéről Kiss Judit is lelkesen mesél: „Visszagondolva a pályám elejére, néhány nehezebb pillanatban nekem is szükségem volt a biztatásra, és ma is hálásan gondolok azokra az oktatóimra és társaimra, akik átsegítettek az ilyen helyzeteken. Ugyanezt látom a csoportjaimban, amikor akár én hozok saját példát, akár más tanulók mesélik el a hasonló történeteiket. Ezek a közös megélések rengeteget segítenek abban, hogy mindenki helyre pakolja magában a kétségeit, és megerősítse a szakmai önbizalmát. Ráadásul az így összekovácsolódott csoportok kapcsolatai a képzés után is megmaradnak. Bárkinek segítségre van szüksége, akár saját munkahelyváltással, akár hozzátartozó elhelyezésével kapcsolatban, vagy egy információért, tanácsért, mindig van kihez fordulni. Nekem is nagyon jó érzés, amikor azzal keresnek meg, hogy a mi segítségünket kérik, mert annyira jó gyakorlatot töltöttek itt, és pozitív élmények maradtak bennük. Most már sokéves tapasztalattal mondhatom, hogy azokkal, akik több hetet itt töltöttek és itt tanulták meg a szakma alapjait, mindig szeretettel gondolunk egymásra.”

A szociális gondozók és ápolók sokszor halmozottan hátrányos betegekkel is dolgoznak, akik nem tudják elmondani, szavakkal kifejezni a problémáikat, kéréseiket. Ilyenkor az empátia és a türelem mellett nagy szükség van a helyzetfelismerő képességre és megfelelő tudásra a döntésekhez. A napi feladatok a fizikai erőnlétet, sőt, gyakran a kreativitást is megkívánják. A gyakorló szakemberek éppen ezért mondják, hogy az ápolók a teljes személyiségükkel dolgoznak.

Amit nem válthatnak fel a gépek

A társadalom öregszik, ráadásul sok fiatal külföldön építi fel az életét, az idős szülők pedig itthon maradnak és a közvetlen hozzátartozót nélkülözve a szociális hálózatba kapaszkodnak. A gondozókra, ápolókra már most is hatalmas szükség van és ez évről-évre fokozódik. Akár otthon ápolásról, akár intézményi ellátásról beszélünk, a rendszer a belátható időhorizonton biztos elhelyezkedést kínál a pályára lépőknek.

„A szociális szakmacsoportokban széles a spektrum és sok a lehetőség – mondja Szabados-Slezák Brigitta oktató, diplomás ápoló, szakvizsgázott szociális menedzser, az OSEI Mozgásszervi rehabilitációs osztály osztályvezető főnővére. Aki örömforrásként tekint a segítésre és nem feltétlenül akar újabb képzésekkel magasabb pozíciókba kerülni, hanem ebben a munkában szeretne kiteljesedni, a szociális gondozásban meg fogja találni a segítségnyújtás élményét. A bemeneti kompetenciák lehetővé teszik, hogy egészségügyi előképzettség nélkül vágjon bele a képzésbe, aki motivációt érez hozzá. Így valóban többféle irányból érkeznek, és sokakat pont menet közben érint meg a szakma. Itt jönnek rá, mennyire az ő területük ez.”

Kiss Judit oktató, diplomás ápoló, szociálgerontológus, az Albert Schweitzer Református Szeretetotthon intézményvezető ápolója is ezt erősíti meg a saját tapasztalataival: „Többen úgy érkeznek a pályára, hogy korábban hosszú évekig irodában, vagy multinál dolgoztak és arra vágynak, hogy lássák a munkájuk értékét, megéljék az emberi kapcsolódásokat, visszajelzéseket. Szeretnének végre úgy adni, hogy rögtön érzik, mennyire fontos, amit tesznek. Ez pedig csak ember és ember között működik ilyen látható módon, ilyen intenzív élményekkel. Bizonyos munkafázisokat próbálnak már gépekkel megoldani, de ezt a kapcsolódást nem tudja pótolni a technika.”

A személyiségünkkel dolgozunk

„Mivel a betegek sokszor nem tudják pontosan kifejezni az igényeiket, sőt, gyakran a halmozottan hátrányos helyzetüknél fogva egyáltalán nem tudják szavakkal elmondani a problémáikat, hatalmas szükség van a helyzetfelismerő képességünkre – emeli ki Kiss Judit. Ezért kell a munka ellátásához biztos szakmai tudás és határozottság. Gyakran kell gyors döntést hozni és megfelelő szakembert hívni. Ehhez pedig muszáj jó megfigyelőkészséggel rendelkezni, hiszen egyrészt nem riadóztathatjuk hiába az ellátó csapat többi tagját. Másrészt viszont a túl lassú kapcsolással, vagy figyelmetlenséggel a beteg állapotát kockáztatjuk.”

A munka eredményességének pedig a jó csapatmunka az egyik kulcsa. Egy jó szakmai team, jó hangulattal hatalmas mértékben befolyásolja az általuk gondozott betegek jóllétét, mindennapi közérzetét.  Az empátia, együttműködés és türelem tehát nem csupán az ellátott személyek felé szükséges, hanem egymás felé ugyanúgy. A betegek mozgatásával járó fizikai megterhelés mellett a pszichikai nyomás is sokszor jelen van. Fokozottan igaz ez az éjszakai műszakra, amellyel nem mindenkinek a szervezete birkózik meg könnyedén. Ahogy Kiss Judit fogalmaz: „Sok türelem és tolerancia kell ahhoz, hogy minden eseten képesek legyünk kivárni, amíg a betegek elmondják, megmutatják nekünk, mit szeretnének. De ugyanez az empátia egymás felé is fontos, hiszen sok van rajtunk, mindenkinek van olykor nehezebb napja, de csakis együtt tudjuk sikeresen működtetni a folyamatokat és mindenki számára a megfelelő ellátást nyújtani. És akkor még nem is beszéltünk arról, néha milyen kreativitást igényel egy-egy feladat megoldása, amit szintén sokkal könnyebb dolog csapatban kitalálni. Ráadásul, ha a jókedvvel, humorral tesszük mindezt, azt a betegek is nagyon értékelik.”

A munka tehát bőséges eszköztárt igényel és mindennap megmutatja, mit hoz magában valaki tudásból, terhelhetőségből, emberi értékekből, kommunikációból, együttműködő készségből. Ezért is mondják a szakemberek, hogy a gondozó és ápoló a teljes személyiségével dolgozik.

Nem csupán egy beteg, hanem az ember

„Nővérként kezdve a pályafutásomat, egyre inkább azt éreztem, hogy szeretném még jobban megismerni, még komplexebben látni a betegeimet. Azokat, akikkel naponta foglalkozom. Hogy ne csupán eseteket lássak, hanem teljes valójában azt az embert, aki ott fekszik és a segítségemre szorul. Így indultam el a szociális szakterület felé – osztja meg saját motivációját Szabados-Slezák Brigitta. Így most már nem betegeket látok magam körül, hanem Sárika nénit és Pista bácsit, az egész élettörténetükkel.”

Van, aki sok évig ott él az otthonban és a munkatársak kicsit a hozzátartozójukká válnak. Kiss Judit intézményvezetőként mindennap látja, átéli ezeket a kapcsolódásokat: „A hála, a szeretet, a fontosság megélését kapjuk a hozzátartozóktól és az általunk gondozottaktól is. Még ha nem is tudják elmondani, mert nem beszélnek, akkor is éreztetik egy-egy kézmozdulattal, mosollyal, szeretetteljes pillantással. Aki sokáig itt van velünk, nagyon hozzánk nő, megszeretjük és nekünk is nagyon nehéz végül elengedni. De ez is a munkánk része: megkönnyíteni számukra az életük végső szakaszát.”

Ehhez a gondolathoz csatlakozik Szabados-Slezák Brigitta, összefoglalva szakmájuk lényegét: „Én azt gondolom, egy elhivatott szociális szakember nem is kaphat annál nagyobb elismerést, mint a hálás tekintetek, az érintés és a mosoly, amiben mindig benne van az, hogy köszönöm.”