Amíg érzek magamban erőt, kötelességem formálni a jövő szakembereinek szemléletét.
Egy életen át segítőként, 15 éve a Pannonban – Scheer Ferencnével beszélgettünk
A kezdetektől itt vagy velünk oktatóként a Pannon csapatában. Idén éppen 15 éve foglalkozol nálunk a kisgyermek nevelőkkel és pedagógiai családsegítő munkatársakkal. Mindig is ez a terület érdekelt? A csecsemő- és kisgyermekgondozásban láttad magad, amikor diákként elképzelted a jövőt?
Ezt nem mondhatom. Sőt, igazából egy véletlen sodródással kerültem ide. Annak idején még az egészségügyi szakközépben tanultuk a csecsemő- és kisgyermekgondozást. Általános oklevelet kaptunk, onnan lehetett aztán tovább menni és megszerezni a szakképesítést. Szóval az alapokkal már találkoztam, viszont én az egész iskola alatt csak arra vágytam, hogy kórházban dolgozzak műtősnőként, sebészeten ápolóként! Ez volt az álmom, aztán persze az életem máshogy alakult.
Hogyan jött a kórház helyett a szociális vonal?
Ahogy az a női karrierutakkal gyakran történni szokott – férjhez mentem és hamarosan megszületett az első gyermekünk. A férjem győzött meg, hogy a kórház nem egy családanyának való terep. Viszont ott van a bölcsőde, ami a működési rendje miatt eleve családbarát munkahely. Friss édesanyaként ráadásul nem is nagy váltás, ha kisgyermekekkel foglalkozok. Az egészségügyi végzettségem révén pedig sokféle alaptudásom megvan már a gondozáshoz.
Így lettem én magam is bölcsődei dolgozó. A Kőbányai úti bölcsődében kezdtem nevelőként ’73-ban. Akkoriban zajlottak a nagy lakótelep építések, sok-sok fiatallal, akik itt kezdték a felnőtt életüket. A bölcsődei vezetőség úgy gondolkodott, hogy a fiatal családok számára a bölcsit is csupa fiatal munkatárssal indítja el. 21 év volt a csapat átlagéletkora, szinte mindenki végzősként került oda, én pedig vezető lettem köztük 22 évesen és egészen ’95-ig bölcsődevezetőként dolgoztam ott.
Húsz év és még a pályád felénél sem járunk. Mikor érkezett meg a szociális támogató munka az életedbe?
Negyven évet töltöttem el Józsefvárosban, eleinte intézményvezetőként, aztán az egyesített bölcsődék vezetőjeként. Én nagyon szerettem a VIII. kerület színes világát, a sokféle országból érkező családokat, pedig nem volt mindig egyszerű, sem a kommunikáció, sem az ügyintézés. Amíg még nem volt szervezett ellátás, gyakran minket kerestek meg segítségért. Közben pedig jöttek a szociális- és gyermekvédelmi törvények, egyre több előírásnak kellett megfelelni.
Láttam az Ázsiából érkező családok nehézségeit, anyaként még inkább átéreztem a problémáikat és folyamatosan inspirált, hogy megoldást adjunk nekik. A munkatársaimmal együtt igyekeztünk megtalálni azokat a támogatott projekteket, amelyekkel segíthettük a beilleszkedésüket. Ilyen volt a Biztos Kezdet Program, ehhez csatlakozva nagyon sok szakmai fejlesztést tudtunk megvalósítani. Miután megnyílt a kerületben a Gyerekház, itt tartottuk az újonnan érkezők számára az ismerkedő programokat, foglalkozásokat. Uniós pályázatok révén sokféle családtámogató kezdeményezés valósulhatott meg. Vidéken is több programban vettünk részt. Két nyertes Európai Integrációs pályázatnak köszönhetően speciális képzéseket kaptunk, hogy megfelelően megismerjük az egyes nációkat, a kultúrájukat, szokásaikat.
Egy hasonló projekt keretében tíznapos angliai úton tanulmányoztuk különböző intézményekben a hat éven aluli gyerekek ellátását. Jó gyakorlatokat gyűjtöttük, hogyan segítik a változatos kultúrákból érkezők beilleszkedését. Szóval izgalmas évek voltak és nagyon fontos eredményeket értünk el.
Az indulástól itt vagy velünk a Pannonban. Hogyan csatlakoztál a csapathoz?
2007-ben indult a Pannon. Mivel akkor még a VIII. kerületben volt a telephelye az iskolának, Kriszta és Balázs megkeresett, hogy a bölcsődénk vállalná-e a gyakorlóhelyként működést és arra is felkértek, hogy tanítsam az induló csoportokat. Két-két osztály volt akkor a szociális- és kisgyermek vonalon, velük kezdtem az oktatói pályafutásomat.
Nyugdíjasként is aktívan dolgozol. Hogy látod most az iskolát?
Az évek alatt hatalmasat fejlődött az intézmény, nagy presztízse lett. Ajánlólevéllé vált, hogy itt végzett valaki. A munkáltatók tudták, hogy aki ide jár, megfelelő felkészítést kap. És persze itt maradtam én is, mert a többi oktatóval együtt nagyon szerettük a szombatokat az iskolában. Ismertük egymást, sokszor jöttünk össze, sokat beszélgettünk. Nagyon építő volt mindenki számára.
Negyven év szociális munka és 15 év oktatás után vajon mekkora a saját kapcsolati hálód?
Nahát, erre legjobban a férjem tudna válaszolni. Azt szokta mondani, hogy velem nem lehet elindulni sehova, mert azonnal megállítanak beszélgetni. Most már országosan találkozom régi tanítványaimmal. Nagyon büszke vagyok rá, hogy rengeteg vezető van köztük, egyesített bölcsődei vezető is. A mai napig megkeresnek. Nemrég Gyálra hívtak egy bölcsődei születésnapra. Ahogy végig mentem a házon, sorra jöttek a volt hallgatóim, akik mind ott dolgoznak. Még olyan is, aki már nyugdíjas és nagymamaként vett részt a rendezvényen.
A pedagógiai asszisztenseim közül is sokkal tartom a kapcsolatot. Van például egy állami gondozott fiú, aki festő-mázoló volt, de pedagógiai asszisztens akart lenni és nálunk végezte el. Aztán rögtön utána a gyógypedagógiai asszisztenst, most pedig szociális munkás szakra jár a felsőoktatásban. A saját történetéből építkezve három könyve jelent meg szociális témában. Mindegyik dokumentumregény arról szól, hogyan lehet kikapaszkodni a hátrányos helyzetből.
Ennyi sikertörténettel a kezedben, eszedbe jut még néha, hogy eredetileg nem is erre a pályára készültél?
Igen, sok évig gondoltam még rá, amikor elmentem a baleseti előtt. Felnéztem és fájt a szívem. Amikor anyukámat operálták ott, az intenzív előtt ültem és egyszer csak jött egy villanás: ha valaki most azt mondaná nekem, hogy vegyek fel egy köpenyt és menjek be, megtenném.
De azt gondolom, hogy mégis jól döntöttem. Adósságunk van a társadalomban jelen lévő kirekesztések, előítéletesség miatt. Rá kellene jönni, hogy egyre több a hátrányos helyzetű gyerek és ne teherként, hanem lehetőségként tekintsünk rájuk. Megszüntetés helyett például érdemes lenne átalakítani a jelenlegi intézményeket kisebb létszámúvá, hogy mindenkinek jusson lehetőség.
Éppen ezért, amíg érzek magamban elég erőt, kötelességemnek érzem ezt a szemléletet formálni a jövő szakembereinek.