Vannak emberek, akik számára a gondoskodás már gyermekkor óta természetesen jön, így nem meglepő, hogy később ezt az életformát választják hivatásként. Szabados-Slezák Brigitta diplomás ápolóként kezdte karrierjét, és immár 15 éve formálja a következő generáció szakembereit a Pannon Kincstárban. Arról mesélt nekünk, hogyan talált rá erre az útra, és mi tartja benne a lelkesedést ennyi év után is.
Hogyan sodort az élet ehhez a szakmához, és aztán az oktatáshoz? Miért éppen ezt a pályát választottad?
„Az iskolai végzettségemet tekintve diplomás ápoló vagyok, és kiskoromtól kezdve készültem arra, hogy ha felnőtt leszek, akkor betegeket fogok ápolni. Valahogy az idősek gondozása iránti vonzalom már nagyon korán megszületett bennem.
Hogy hogyan lettem óraadó tanár? Ez nagyon egyszerű: éreztem annak szükségességét, hogy mindaz a tapasztalat, ami bennem van, megosztásra kerüljön. Kerestem azokat a lehetőségeket, ahol óraadó tanárként, gyakorló szakemberként a mindennapi tapasztalataimat oszthatom meg, és ahol az elméletet a mindennapi életből hozott példákkal tudom alátámasztani, megerősíteni, vagy akár megcáfolni. Így kezdtem el képzőket keresni 15 évvel ezelőtt, ahol óraadó tanárt kerestek, és ekkor kerültem kapcsolatba a Pannonnal.”
És arra emlékszel, hogy milyen volt az első napod nálunk oktatóként? Gondoltad volna, hogy még 15 év elteltével is itt fogsz tanítani?
„Igen, hogyne emlékeznék! Akkoriban még egy korábbi helyszínen béreltünk tantermet, az egyik helyiségben zajlott az oktatás, a másikban pedig az iroda működött. Emlékszem, hogy Ridegné Cseke Irénke fogadott, tele izgalommal, és nagyon biztatott, hogy minden rendben lesz. Az volt az első szociális ápoló és gondozó osztályom, és nagyon megható volt egyáltalán ott állni és tanítani.
Nagyon sokáig tartottam a kapcsolatot ezzel az osztállyal is, mint a legtöbb osztályommal egyébként. Mindig van egy-két tanítvány, aki megmarad, ők időnként rám írnak, sőt néha találkoznak egymással, és engem is meghívnak.
Felejthetetlen idők voltak. Talán azért is, mert volt olyan diák, akiről nem is gondoltam, hogy el fogja végezni a képzést, de mégis elvégezte, és a mai napig a szakmában dolgozik. Akkor még 18 hónapig tartott egy képzés, minden szombaton ott voltunk az iskolában reggeltől estig. Egész napokat töltöttünk együtt, interaktív, élettel teli, családias volt a hangulat. Teljesen más hangulata van az ilyen típusú óráknak, mint az online oktatásnak. Akkor még belefért, hogy kiránduljunk, legyen tanévnyitó, évzáró, vagy épp együtt ünnepeljünk karácsony előtt. Ilyenkor általában adományokat gyűjtöttünk, amiket aztán elvittünk a célintézményekhez. Egészen más volt akkoriban. Az a szeretet, ami most bennem van, akkor alapozódott meg.”
Brigitta, nagyon szépen köszönjük, hogy megosztottad velünk a történetedet, és a gondolataidat! 15 évnyi oktatói pályád hűen mutatja, hogy a szociális hivatás – akárcsak az oktatás – valóban azoké, akik szívből végzik. Nagyon sok sikert kívánunk neked a következő 15 évre is!
