Helmeczi Erikával beszélgettünk, aki immár 15 éve a Pannon Kincstár oktatói gárdájának tagja. Pályája a védőnői hivatással kezdődött, és egészen az oktatásig ívelt, közben pedig számtalan család és hallgató életét érintette meg munkájával. Életpályájáról, motivációjáról és munkásságáról kérdeztük.
Hogyan sodort az élet a szociális pálya irányába és mivel foglalkoztál a karriered kezdetén?
„Eredeti szakmám védőnő, később pedig egészségügy menedzserként végeztem a Semmelweis Egyetemen. Munkám során a legfontosabb életszakaszoknál segítettem a hozzám tartozó családoknak – a gyermekvárás, az újszülött fogadása, a családi élet kialakítása, a gyermekek óvodába, iskolába menetele kapcsán. Tanácsadást nyújtottam a családtervezéssel kapcsolatban, segítettem a várandós anyák gondozásában, szűrővizsgálatok megszervezésben és lebonyolításában. A gondozásomban lévő családokat otthonukban való látogatásaim során tanácsokkal segítettem. Figyelemmel kísértem az újszülöttek, csecsemők és gyermekek fejlődését, segítséget nyújtottam a helyes életvitelhez. Az iskolákban részt vettem az egyéni és közösségi egészségfejlesztési, egészségvédelmi programok tervezésében, szervezésében és megvalósításában.”
A munkád során a rengeteg örömteli pillanat mellett nehézségekkel is találkoztál? Ha igen, mesélnél nekünk erről?
„Igen, sok családdal találkoztam, ahol egészséges csecsemőt várt a család, de az élet mégis úgy hozta, hogy sérült gyermek született. Egy sérült gyermek érkezése a családba különleges lelki, anyagi és fizikai kihívásokat rejt magában, ami a család egyensúlyát is megboríthatja. Fontos, hogy a szülők elfogadják a gyászt az elvesztett elképzelt gyermekért, és a család többi tagja is megkapja a szükséges figyelmet. Az anyagi és mentális nehézségek leküzdésében próbáltunk segítséget nyújtani az érintett családoknak, tudatosítottuk a szülőkkel, hogy a sérült gyermek mellett hangsúlyt kell fektetni a testvérekre, és tudatosan kell figyelni az egészséges életvitelre és az egyéni jólétre is. Ahhoz, hogy szoros és jó kapcsolatot tudjunk kiépíteni a családokkal, szükség volt a jó kommunikációs képességre, az empátiára, a megértésre.”
Ha jól tudom, akkor ebből a tapasztalatból indult el valami egészen újszerű dolog is.
„Így van, akkor még nem álltak rendelkezésre megfelelő intézmények, szakemberek a fogyatékossággal élő személyek segítése kapcsán, és nem voltak otthonápolási szolgáltatások sem. Egy szociális módszertani központ vezetője ismeretség alapján keresett meg azzal, hogy kísérletként szervezzünk olyan szolgáltatást, ami a sérült gyerekek és családjuk segítését szolgálná, és dolgozzuk ki ennek a módszertanát. Ennek kapcsán végeztem el az egészségi menedzser szakot is. Érdekesnek találtam a felvetést, és egyben kihívásnak is tekintettem. A módszertan kidolgozása során a védőnői munkámban alkalmazottakat is bőven bele tudtam építeni a kialakítandó szolgáltatás profiljába. Szükség volt az egészségügyben szerzett tapasztalataimra, valamint az akkori egészségügyi rendszer szerkezetének, működésének ismeretére. Az országunkban először mi szerveztük meg a személyi segítő szolgáltatást, ami egyedülállóan az egészségügyi és a szociális szféra szolgáltatásainak egy „kombója” lett. A vezetésemmel tanítottuk be a munkatársakat, kinek-kinek a szakmáját olyan ismeretekkel kiegészítve, amit az adott szakterület ismeretei nem tartalmaztak (egészségügyi végzettségűeknek szociális ismereteket és a szociális képzettségűek esetében pedig egészségügyi ismereteket adtunk át). Bevontunk a gyógypedagógia területen dolgozókat is, akik szintén kaptak és adtak ismereteket a többi munkatársnak és természetesen nekem is.”
És hogyan került képbe az oktatás, miért éppen ezt az utat választottad?
„Jelenlegi munkahelyemen tartott konferencián részt vett az iskola 2 alapítója: Bocska
Krisztina és Németh Balázs, akik egy munkatársam segítségével megkerestek engem, hogy felkérjenek oktatónak az akkor már OKJ szerint zajló oktatáshoz, ezen belül a szociális szakmák területéhez. Akkor úgy gondoltam, hogy elég sok elméleti és gyakorlati ismeretre tettem szert a saját munkaterületemen, és mint a módszertani központ munkatársa sok „tananyagot” (például útmutatókat a gyakorlatokhoz, szakmai ajánlásokat) készítettünk a területen dolgozó munkatársak számára, így hát megpróbálom ezeket az ismereteket közvetlenül átadni a szociális területen dolgozó, de még a szakképzésben résztvevő hallgatóknak. A kommunikációval nem volt soha gondom, ezért belevágtam az oktatásba. Első órám emlékeim szerint szociális asszisztensekkel volt, akik nagyon érdeklődő és tanulni akaró személyek voltak. Ez inspirált arra, hogy ha kapok még felkérést az iskolától, akkor szívesen vállalom az oktatást.”
Most, hogy szóba került az első óra – emlékszel, hogy milyen volt az első munkanapod a Pannon Kincstárban? Gondoltad volna, hogy még 15 év elteltével is nálunk fogsz tanítani?
„Az első napom elég stresszel teli nap volt, pedig akkor csak egy körülbelül 4 órás blokkot kellett tanítanom. Nem ismertem gyakorlatilag senkit személyesen az iskolában, akkor találkoztam először az ott dolgozó munkatársakkal. Persze ők szeretettel fogadtak és egy kis viccelődéssel próbálták oldani a feszültséget. A hallgatók is teljes mértékben ismeretlenek voltak számomra, soha nem találkoztam velük előtte. De aztán sikerült az első lámpaláz után belemelegedni a témába, és ezután már könnyű volt a csoporttal együtt dolgozni.
Nem gondoltam volna, hogy ez a mai napig is így lesz, hogy itt fogok az iskolában oktatni. Nagyon hamar elszállt ez a munkás 15 év.”
A szociális munka kihívásairól már meséltél nekünk, de mi a helyzet az oktatással? Mik a legmeghatározóbb élményeid és szembesültél-e valamilyen nagyobb próbatétellel a tanítás során?
„Az első meghatározó élményem az akkor még szociális szakgondozó képzésen résztvevők sikeres vizsgája volt. Nagyon fontosnak tartottam azt, hogy minden hallgató sikeres vizsgát tegyen, akit én oktattam. Személy szerint úgy érzem, hogy mindent beleadtam, amit lehetett oktatóként ebbe a munkába a kollégákkal egyetemben. Rendkívül jó érzés volt, amikor a csoport tagjai megírták az eredményeiket, és megköszönték az együtt töltött órákat. Ez a pozitív megerősítés viszi előre az embert a munkája során. Fontos ahogyan, és amit teszek!
Nagy kihívás volt nekem a Covid időszaka. Az iskola vezetése nem mondott le arról, hogy az oktatás folytatódjon más formában. Minden technikai újítást bevetettek ahhoz, hogy semmiképp ne legyen ez a tanulók számára a szakma elsajátításához jelentős hátrány. Új módszerek, mint az online oktatás kihívást jelentett mindenki számára. Itt mutatkozott meg az a hátrány, amivel a tanulóknak is meg kellett birkóznia, főleg technikai értelemben. Oktatóként is voltak nehézségek a használt felület ismereteinek elsajátítása kapcsán, de ez kevesebb problémát okozott számomra, mint a hallgatók digitális lemaradása az eszközök és módszerek használata kapcsán.”
Igen, az az időszak valóban hatalmas kihívást jelentett mindannyiunk számára. Mi az, ami mégis erőt, motivációt adott ennyi éven keresztül?
„A hallgatók jelentősen különböznek egymástól intellektuálisan, valamint tanulási képességeiket, élettapasztalataikat, szociális környezetüket, az őket körülvevő családi légkört és az érzelmi kompetenciáikat illetően. Éppen ezért igyekeztem mindig felkészülten, lehetőség szerint érdekesen alakítani az órákat. A tananyag ismertetése kapcsán sikerült a hallgatók motivációját növelni azzal, hogy az egyénben rejlő lehetőségeket felmérve tudatosan erősítettem azt.
„A lelkes tanárok inspirálhatják a hallgatókat, ami pozitívan befolyásolja az oktatás egészének minőségét.” – Ez nagyon igaz megállapítás, viszont fordítva is így van. A hallgatók is rendkívüli módon tudják az embert inspirálni. Volt olyan alkalom, hogy az egész napos oktatás során olyan feldobódva éreztem magam, hogy nem is vettem észre, hogy „elszállt” gyakorlatilag a nap. Mindig vannak olyan hallgatók, akiktől én is új dolgokat hallok, tanulhatok. Ezen túl pedig nagyon jó érezni és látni, hogy mindig vannak új lelkes emberek, akik a szociálisan rászorultaknak segíteni szeretnének, és ehhez készek a tudásukat is fejleszteni. Nagyon fontos volt számomra, hogy mindig naprakész legyek az adott tantárgyra vonatkozóan, így nekem is frissíteni kellett a tudásomat. Ennek munkám során nagyon sok előnyét élveztem, mert jól ráláttam más szolgáltatásokra, azok széleskörű tevékenységeire, és a hallgatók révén is új kapcsolatokra tehettem szert.”
Elsősorban milyen értékeket szeretnél átadni a hallgatóknak?
„Mindenkinek van valamilyen értéke, amiről nem is tud, vagy nem értékeli eléggé ezt a tulajdonságát. Ezt kell felfedezni és erősíteni mindenkiben. A már a szociális szférában dolgozókra jellemző, hogy elindultak a kiégési folyamatok az adott munkahelyen, és ebből a helyzetből a tanulási folyamaton keresztül energiát, megerősítést kell adni nekik. Sokaknak fogalmuk sincs, hogy milyen értékes emberek, és milyen értékes munkát végeznek erejükön felül. Ők azok a “mégis emberek”, akik egy lemondással, reménytelenséggel teli világban is képesek meglátni a rászorulókat, odamenni hozzájuk és segítő kezet nyújtani nekik. Ezt az idézetet kapcsolnám ehhez a témakörhöz Charles Francis Haanel-től: „A legnagyobb sikereket akkor fogjuk elérni, amikor képessé válunk arra, hogy másokon segítsünk.” És ezzel a tulajdonsággal, képességgel a hallgatók már rendelkeznek, de sokszor nincsenek vele tisztában.”
Egyértelműen látszik, hogy rengeteg értéket adsz a hallgatóknak. De vajon mi az, amit te tanultál tőlük az évek során?
„Azt, hogy mindig lesznek olyan emberek, akik még képesek hinni az emberi jóságban. Szívesen adnak önmagukból egy kis darabot másoknak, és embernek tekintik a szociálisan rászorultakat, pedig legtöbbször maguk is segítségre szorulnak. Családjuk és munkájuk mellett tudnak annyi energiát ráfordítani önmagukra is, hogy a tanulmányaikkal fejleszthessék személyiségüket és tudásukat.”
Beszéltél a pályafutásod kezdeti szakaszáról, aztán a modern, online oktatással járó nehézségekről is. Ha most kicsit nagyobb távlatból nézzük a dolgokat: hogy látod, miként változott a Pannon Kincstár az elmúlt 15 évben? Illetve te magad hogyan formálódtál, mint oktató?
„Nagyon sokat változott és fejlődött az iskola. Ma már ismertté vált a szociális szférában és más területen is a neve. Nagyon tetszett, hogy az évek során különböző intenzitással, de nagyon sok munkát kellett befektetni ahhoz a vezetőségnek és a munkatársaknak, hogy az állandóan változó gazdasági helyzet, a változó jogszabályok és finanszírozás ellenére nem hagyták azt az értéket tönkretenni, ami addig felhalmozódott. Mindig sikerült megújulni, és túlélni a nehézségeket. Természetesen jó érzés azt tudni, hogy ennek az iskolának és az oktatói gárdának a részese lehetek! Nagyon sok oktatót személyesen is ismerek, elsősorban a közös területen oktató kollégákat, de persze másokat is. A kollégák egymással jó viszonyt ápolnak, és segítik egymást mind szakmai, mind más értelemben. Amikor valamilyen ügyet kell intéznem az iskolában, jó szívvel lépek be az intézménybe. Nincs frusztráció, gyomorgörcs és egyebek, mint amit manapság érzékelni lehet az oktatási intézményekben.
Természetesen én is nagyon sokat változtam a 15 év alatt. Sokkal nagyobb rutinnal, önbizalommal állok hozzá egy-egy feladathoz, vagy kihíváshoz. Szokták is mondani, hogy az évek, meg a rutin! De emellett önmagamat is fejlesztenem kellett, ráhangolódni az új módszerekre. Nem szeretem a változásokat, mégis mindig az oktatás során -sokat dolgozva önmagamon- alkalmazkodnom kellett ezekhez.”
Ahogy említetted, a fejlődés fontos, és mindig új módszerekhez kell alkalmazkodni. Van valamilyen apró rituáléd, amit tudatosan beépítész az óráidba, hogy gördülékenyebb legyen a tanítás?
„Az óra kezdetekor mindig tisztázzuk, hogy mi fog történni pontosan az adott napon. Ezután megbeszéljük, hogy ki, mikor és hogyan tud bekapcsolódni az óra menetébe, ha esetleg később csatlakozik. A tananyag leadása után igyekszem mindig valamilyen saját élményt, történetet beépíteni az órákba, illetve kikérem a hallgatók véleményét az elhangzottakkal kapcsolatban.”
Amikor leteszed a munkát, miből töltekezel? Mivel szeretsz foglalkozni a szabadidődben?
„Ez nagyon egyszerű kérdés. Amikor csak tehetem kirándulni járunk hol kettesben, hol baráti társaságban. A kirándulás mellett nagyon sok esetben gombászunk a férjemmel. Ez a tevékenység a szabadban tartózkodáson túl nagy élvezetet nyújt számomra, mivel nemcsak a találat öröme, hanem a gomba fogyasztása is nagy örömet okoz.”
Végül pedig nézzünk egy kicsit a jövőbe: mit kívánsz magadnak a következő 15 évre, szakmailag és emberileg?
„Addig szeretném folytatni a munkámat és az oktatást az iskolában, ameddig ez örömet tud nyújtani számomra! Már nem szeretnék kimagasló eredményeket elérni, csak azt és addig folytatni, amíg még értéket tudok teremteni azzal, amit végzek. Nem többet, nem kevesebbet kívánok magamnak. Tudjam eldönteni azt, hogy mikor kell hátra lépnem, és átadni a helyet másoknak, akik ugyanolyan lendülettel és szívvel tudják folytatni azt, amit én elkezdtem. Azt még szeretném megélni a közeljövőben, hogy a szociális szféra és az oktatás területén jelentősen változzon az adott kormány hozzáállása az itt dolgozó emberekkel kapcsolatban. Jó lenne, ha megkapnánk azt az elismerést, ami kijár a szférában dolgozóknak, mert munkájuk nélkül bizony az egész társadalom nagy hiányt szenvedne.”
Köszönjük szépen Erika, hogy megosztottad velünk a gondolataidat. Jó látni, hogy szívvel-lélekkel vagy jelen a munkádban, és nagyon örülünk, hogy a csapatunk tagja vagy. Sok sikert kívánunk neked a következő 15 évre is!
