Ahogy a tortaevés, a tanulás is szeletenként megy

Egy életen át az oktatásban, 15 éve a Pannonban – Ridegné Cseke Irénnel beszélgettünk

15 éve itt vagy velünk, neked is a részeddé vált a Pannon Kincstár, és te is a részévé váltál az iskolánknak. Nemcsak az általad oktatott tárgyakban, hanem rengeteg háttérszervezésben is segíted a tanulókat és a működésünket. Ha most megkérdezhetném azt a valamikori diáklányt – „Mi leszel, ha nagy leszel, Irénke?” –, vajon milyen választ kapnék?

Azt válaszolnám, hogy tanár. Mindig is erre a pályára vágytam, illetve eleinte tanító akartam lenni, érettségi után oda jelentkeztem először. Sok szűrő volt, ezeken sorra átjutottam, de akkor mégsem sikerült.

Ezért fordultál az egészségügy irányába?

Egészségügyi szakközépiskolában érettségiztem, ami akkoriban együtt járt a szakmai képesítéssel. Mivel így már volt tanult szakmám, el is helyezkedtem. Kórházban, intenzív osztályon találtam szabad státuszt, négy éven át itt dolgoztam és ez idő alatt elvégeztem azokat a további iskolákat, amelyekre szükségem volt.

Az I-es sebészeti klinika, ahol dolgoztam, országosan is kiemelt volt, ott indult hazánkban elsőként vese transzplantáció, így hát kiválasztottként közreműködhettem akkor egy szűkebb csapatban.

Az oktatás iránti vágyad mégis erősebbnek bizonyult…

Így van, mindig bennem volt, hogy nagyon szeretnék tanítani. Akkoriban – a ’70-es évek közepéről beszélünk – azokat az oktatókat fogadták szívesen az iskolák, akik korábban maguk is az adott intézményben tanultak. Az is elvárás volt persze, hogy legyen megfelelő szakképzettségük.  Az addig megszerzett szaktudást pedagógiai ismeretekkel kellett kiegészíteni. Én is elvégeztem a főiskolai egészségügyi szakoktatói képzést, hogy ennek megfeleljek.

Ezután minden szükséges végzettséggel a zsebemben sorra felkerestem az akkori egészségügyi szakközepeket, hogy hol tudnék tanítani. És sorra mindenhol azzal szembesültem, hogy nem elég a szaktudásom. Azért utasítottak el, mert csak olyan jelentkezőt vettek fel, aki náluk tanult. Így végül egy lehetőségem maradt: felhívtam a saját iskolámat is és elmentem egy beszélgetésre. Szerencsére emlékeztek rám, nagyon örültek és helyet ajánlottak nekem.

Ezután 28 évig tanítottam az egykori iskolámban és igazgatóhelyettes is lettem. Sokan bíztattak, hogy vállaljam el az igazgatói posztot, de a terveim arról már nem szóltak, nem indultam el azon az úton.

Viszont elindultál egy másikon, ami egy kicsit rokonterület.

Az Egészségügyi Minisztériumból kerestek meg, hogy az ágazati irányítás oldaláról foglalkozzak a szakképzéssel. Ez egy teljesen más terület volt, de izgalmas lehetőséget láttam benne, így végül váltottam. Az iskolában a kollégáim nem értették a döntésemet, azt gondolták, hogy már nem szeretek tanítani. Ez persze nem így volt, de vonzott, hogy most egy másik szemszögből tudok ránézni a képzés folyamatára. Nagyon más közeg volt, de ezt is szerettem és sok tapasztalatot gyűjtöttem. A jogszabályi vonatkozások, a szakképzés/felsőoktatás folyamatai, a Bolognai rendszer megismerése mind-mind olyan tudások, amelyeknek azóta is hasznát vettem.

Azt gondolom, van az elmélet, ami az asztaloknál íródik, és vannak a tapasztalatok. Én minden oldalról körbejártam a szakképzést, nem beszélve arról, milyen sok kapcsolatot ápolok a mai napig. Négy évig dolgoztam itt, aztán több változás történt és én is tovább léptem.

Visszatértél a gyakorlati oldalra?

Igen, ezután a SOTE Egészségtudományi Karához adtam be a pályázatomat és elkezdtem a felsőoktatásban tanítani. Egyébként a minisztériumban szerzett tudásomra már itt is sokszor tudtam építeni. Később, az OKFŐ-nél volt egy főigazgató, aki felajánlotta, hogy menjek át hozzájuk. Ez is jó döntés volt, mert sok izgalmas projektet vittünk végig. TÁMOP programban komoly feladatokat láttunk el a szakképzés és vizsgáztatás területén, kiemelt intézmény lettünk. Végül innen mentem nyugdíjba.

A Pannon Kincstárral mikor találkoztál először?

Az Egészségtudományi Karon szakkollégiumi igazgató voltam, amikor Balázzsal találkoztam, 2008 körül. Akkor építgették a Pannon alapjait Krisztával. Annyira az elején jártunk az egésznek, hogy még eszközeink sem voltak, projektort is az egyetemről hoztam magammal, hogy lássuk magunk előtt kivetítve a terveket.

Mondhatjuk, hogy az évek alatt a felnőttképzés lett számodra a legkedvesebb szakterület?

Teljes mértékben. Azt szeretem igazán a felnőttoktatásban, hogy a képzésben résztvevők már saját tapasztalattal, motivációval érkeznek, tudnak döntést hozni és szeretnének fejlődni. A fiatalabb korosztályokat is szerettem, de ez egy teljesen más aspektus, más életkorban.

Sokszor megkeresnek, felkérnek, hogy ne csak tanítsak, hanem más tevékenységekben is közreműködjek. Szívesen részt veszek sokféle feladatban, de mindig kell számomra a visszacsatolás a tanulóktól, ezért sem hagynám abba az oktatást.

Mitől maradtál önazonos a munkádban? Úgy is kérdezhetem, mi az, ami az oktatói létedben alapvető számodra?

Azt gondolom, mindegy, mit csinálunk, de abban legyünk példamutatók. Én is elvárom másoktól az aktivitást és én is ezt nyújtom. Hiszen csak azt várhatjuk el, amit mi magunk is teljesítünk.

Azért nem bánom, hogy annak idején otthagytam a sebészeti osztályt, mert az is fontos részem és nagyon kellett ahhoz, hogy hiteles legyek az általam oktatott területen.

Hogy őrizted meg, hogy ilyen aktív maradtál és mindig van energiád?

Ha alapos vagy, utánanézel mindennek, felelősséggel jelentesz ki dolgokat, amikor választ várnak tőled, ha megbízható vagy, akkor megkapod az elismerést, a visszacsatolást és ez tesz fitté. Valamennyi kudarc mindig van, persze, de a kommunikáció nagyon sokat számít. Én a verbális kommunikációt preferálom, ha meg kell beszélni valamit. És azt is elismerem, ha nem volt igazam. Szerintem ez is számít. Igyekszem jelen lenni és ember maradni.

Ha nem dolgozom, akkor például szívesen sütök-főzök, szeretek autót vezetni. Az unokáim nagyon díjazzák, szeretnek együtt főzőcskézni velem. Igazi nagyszülői státusz, lehet a mamánál mindent is csinálni.

Mik a terveid a következő évekre?

Vigyázok az egészségemre, mert szeretnék utazni, eljutni olyan helyekre, ahol még nem jártam. Magyarországon belül is. Nem mondtam le arról sem, hogy virágkötést tanuljak. Aktuálisan a tankönyvekkel van teendőm, ahol társszerző voltam és a tankönyvi minősítést kell megújítani. Angolt is tanulnék még. Kis lépésekben szeretek haladni. Kis lépésekben, de biztosan. Gyakran használom a tanulással kapcsolatban is ezt a metaforát: a tortát is szeletenként lehet megenni.

Amíg érzek magamban erőt, kötelességem formálni a jövő szakembereinek szemléletét.

Egy életen át segítőként, 15 éve a Pannonban – Scheer Ferencnével beszélgettünk

A kezdetektől itt vagy velünk oktatóként a Pannon csapatában. Idén éppen 15 éve foglalkozol nálunk a kisgyermek nevelőkkel és pedagógiai családsegítő munkatársakkal. Mindig is ez a terület érdekelt? A csecsemő- és kisgyermekgondozásban láttad magad, amikor diákként elképzelted a jövőt?

Ezt nem mondhatom. Sőt, igazából egy véletlen sodródással kerültem ide. Annak idején még az egészségügyi szakközépben tanultuk a csecsemő- és kisgyermekgondozást. Általános oklevelet kaptunk, onnan lehetett aztán tovább menni és megszerezni a szakképesítést. Szóval az alapokkal már találkoztam, viszont én az egész iskola alatt csak arra vágytam, hogy kórházban dolgozzak műtősnőként, sebészeten ápolóként! Ez volt az álmom, aztán persze az életem máshogy alakult.

Hogyan jött a kórház helyett a szociális vonal?

Ahogy az a női karrierutakkal gyakran történni szokott – férjhez mentem és hamarosan megszületett az első gyermekünk. A férjem győzött meg, hogy a kórház nem egy családanyának való terep. Viszont ott van a bölcsőde, ami a működési rendje miatt eleve családbarát munkahely. Friss édesanyaként ráadásul nem is nagy váltás, ha kisgyermekekkel foglalkozok. Az egészségügyi végzettségem révén pedig sokféle alaptudásom megvan már a gondozáshoz.

Így lettem én magam is bölcsődei dolgozó. A Kőbányai úti bölcsődében kezdtem nevelőként ’73-ban. Akkoriban zajlottak a nagy lakótelep építések, sok-sok fiatallal, akik itt kezdték a felnőtt életüket. A bölcsődei vezetőség úgy gondolkodott, hogy a fiatal családok számára a bölcsit is csupa fiatal munkatárssal indítja el. 21 év volt a csapat átlagéletkora, szinte mindenki végzősként került oda, én pedig vezető lettem köztük 22 évesen és egészen ’95-ig bölcsődevezetőként dolgoztam ott.

Húsz év és még a pályád felénél sem járunk. Mikor érkezett meg a szociális támogató munka az életedbe?

Negyven évet töltöttem el Józsefvárosban, eleinte intézményvezetőként, aztán az egyesített bölcsődék vezetőjeként. Én nagyon szerettem a VIII. kerület színes világát, a sokféle országból érkező családokat, pedig nem volt mindig egyszerű, sem a kommunikáció, sem az ügyintézés. Amíg még nem volt szervezett ellátás, gyakran minket kerestek meg segítségért. Közben pedig jöttek a szociális- és gyermekvédelmi törvények, egyre több előírásnak kellett megfelelni.

Láttam az Ázsiából érkező családok nehézségeit, anyaként még inkább átéreztem a problémáikat és folyamatosan inspirált, hogy megoldást adjunk nekik. A munkatársaimmal együtt igyekeztünk megtalálni azokat a támogatott projekteket, amelyekkel segíthettük a beilleszkedésüket. Ilyen volt a Biztos Kezdet Program, ehhez csatlakozva nagyon sok szakmai fejlesztést tudtunk megvalósítani. Miután megnyílt a kerületben a Gyerekház, itt tartottuk az újonnan érkezők számára az ismerkedő programokat, foglalkozásokat. Uniós pályázatok révén sokféle családtámogató kezdeményezés valósulhatott meg. Vidéken is több programban vettünk részt. Két nyertes Európai Integrációs pályázatnak köszönhetően speciális képzéseket kaptunk, hogy megfelelően megismerjük az egyes nációkat, a kultúrájukat, szokásaikat.

Egy hasonló projekt keretében tíznapos angliai úton tanulmányoztuk különböző intézményekben a hat éven aluli gyerekek ellátását. Jó gyakorlatokat gyűjtöttük, hogyan segítik a változatos kultúrákból érkezők beilleszkedését. Szóval izgalmas évek voltak és nagyon fontos eredményeket értünk el.

Az indulástól itt vagy velünk a Pannonban. Hogyan csatlakoztál a csapathoz?

2007-ben indult a Pannon. Mivel akkor még a VIII. kerületben volt a telephelye az iskolának, Kriszta és Balázs megkeresett, hogy a bölcsődénk vállalná-e a gyakorlóhelyként működést és arra is felkértek, hogy tanítsam az induló csoportokat. Két-két osztály volt akkor a szociális- és kisgyermek vonalon, velük kezdtem az oktatói pályafutásomat.

Nyugdíjasként is aktívan dolgozol. Hogy látod most az iskolát?

Az évek alatt hatalmasat fejlődött az intézmény, nagy presztízse lett. Ajánlólevéllé vált, hogy itt végzett valaki. A munkáltatók tudták, hogy aki ide jár, megfelelő felkészítést kap. És persze itt maradtam én is, mert a többi oktatóval együtt nagyon szerettük a szombatokat az iskolában. Ismertük egymást, sokszor jöttünk össze, sokat beszélgettünk. Nagyon építő volt mindenki számára.

Negyven év szociális munka és 15 év oktatás után vajon mekkora a saját kapcsolati hálód?

Nahát, erre legjobban a férjem tudna válaszolni. Azt szokta mondani, hogy velem nem lehet elindulni sehova, mert azonnal megállítanak beszélgetni. Most már országosan találkozom régi tanítványaimmal. Nagyon büszke vagyok rá, hogy rengeteg vezető van köztük, egyesített bölcsődei vezető is. A mai napig megkeresnek. Nemrég Gyálra hívtak egy bölcsődei születésnapra. Ahogy végig mentem a házon, sorra jöttek a volt hallgatóim, akik mind ott dolgoznak. Még olyan is, aki már nyugdíjas és nagymamaként vett részt a rendezvényen.

A pedagógiai asszisztenseim közül is sokkal tartom a kapcsolatot. Van például egy állami gondozott fiú, aki festő-mázoló volt, de pedagógiai asszisztens akart lenni és nálunk végezte el. Aztán rögtön utána a gyógypedagógiai asszisztenst, most pedig szociális munkás szakra jár a felsőoktatásban. A saját történetéből építkezve három könyve jelent meg szociális témában. Mindegyik dokumentumregény arról szól, hogyan lehet kikapaszkodni a hátrányos helyzetből.

Ennyi sikertörténettel a kezedben, eszedbe jut még néha, hogy eredetileg nem is erre a pályára készültél?

Igen, sok évig gondoltam még rá, amikor elmentem a baleseti előtt. Felnéztem és fájt a szívem. Amikor anyukámat operálták ott, az intenzív előtt ültem és egyszer csak jött egy villanás: ha valaki most azt mondaná nekem, hogy vegyek fel egy köpenyt és menjek be, megtenném.

De azt gondolom, hogy mégis jól döntöttem. Adósságunk van a társadalomban jelen lévő kirekesztések, előítéletesség miatt. Rá kellene jönni, hogy egyre több a hátrányos helyzetű gyerek és ne teherként, hanem lehetőségként tekintsünk rájuk. Megszüntetés helyett például érdemes lenne átalakítani a jelenlegi intézményeket kisebb létszámúvá, hogy mindenkinek jusson lehetőség.

Éppen ezért, amíg érzek magamban elég erőt, kötelességemnek érzem ezt a szemléletet formálni a jövő szakembereinek.