A mi kezünkre bízzák, aki a legfontosabb számukra

Ápolók és orvosok állnak négyen egy kórházi folyósón, orvosi felszerelésben. Pannon Kincstár

Az ápoló képzésre jelentkezők számára már ismerős a szakma, hiszen a gyakorló ápoló képesítés megszerzését követően ülnek újra az iskolapadba. Az itt összejövő csoportokban hatalmas a hajtóerő, érezhető a szakma iránti elkötelezettség. Azzal a tudattal érkeznek, hogy a hivatásuk mások életét és egészségét szolgálja, és biztosak lehetnek benne, hogy az oklevél megszerzését követően mindenhol tárt karokkal várják őket.

Újabb tanév, újabb szint a pályán

Amikor valaki más segítségén múlik saját hogylétünk, vagy szeretteink biztonsága, komfortérzete, akkor bizony nem mindegy, kihez fordulhatunk. Ahogy Az ápolás legnagyobb díjai: a folyamatos fejlődés és a hálás tekintetek című posztunkban oktatóink elmondták: a törődés, az odafigyelés, a megnyugtató szavak ugyanúgy nélkülözhetetlenek a gyógyuláshoz, mint a kezelés és a gyógyszer.

Az ápolók a kórházi, egyéb intézményi eljárások alatt folyamatosan jelen vannak az életünkben. Sokszor hosszú napokon, heteken át ők jelentik a támogató kezet, a gyógyírt, a színeket a mindennapokban. Akik a képzésre érkeznek, már tudatában vannak mindennek, hiszen a gyakorló ápoló képesítés megszerzését követően ülnek újra az iskolapadba.

A jelentkezés feltétele ugyanis az érettségi bizonyítvány és a foglalkozás-egészségügyi szakellátó hely által kiállított egészségügyi alkalmassági igazolás mellett az OKJ 54-es gyakorló ápolói végzettség. A kilenc hónapon, vagyis egy tanéven át tartó képzés oktatási napjai a Pannon Kincstárban kéthetente szombatonként, 8:00 és 18:00 óra között zajlanak. A félévente induló csoportok diákigazolványt is kapnak. Nagyon hasznos az egyéni szakmai pálya építéséhez, hogy az iskola országos kapcsolatrendszerén keresztül valamennyi tanulónak tud gyakorlati helyet biztosítani. Ráadásul az egyes tantárgyakat gyakorló szakemberek, ápolási igazgatók, főnővérek, osztályvezetők tanítják, akik sokszor már a jövendő munkatársaikat keresik a tanulók között.

Biztos kezekben tudni a családtagokat

„Általában az első oktatási napon velem találkoznak” – mondja Balázs Katalin oktató, diplomás ápoló, az „Egységes ápolási eszközpark” kiemelt projekt és az Állami Egészségügyi Ellátó Központ szakmai vezetője. „Beszélgetünk arról, ki honnan érkezett, mi indította el ezen a pályán, mik az elképzelései, mit vár a képzéstől. Azt tapasztalom, hogy mivel az ápoló tanulók már sok mindennel képben vannak, szinte az első perctől fogva leginkább a vizsga lebeg a szemük előtt, arra készülnek, rengeteg a kérdésük, így az oktatási napokon valamilyen formában mindig beszélünk róla. Ha egyenesen a gyakorló ápoló képzésről érkezik egy csapat, rögtön nagyon otthonos a hangulat, de a máshonnan érkezőkkel is hamar kialakul az együttműködés, a csapatszellem.”

„A képzés kezdetén mindig elmondom, hogy egy házat is az alapoktól kezdünk felépíteni – meséli Szántayné Lehoczky Éva szakoktató, Szent Imre Egyetemi Oktatókórház Gastroenterológiai osztályának főnővére,a SOTE Neurológiai Klinika és az Intenzív osztály munkatársa -, ehhez hasonlóan a mi szakmánkban is nagyon fontos az alapozás és az építkezés sorrendje. Nem lehet kikerülni azokat a tárgyakat, amelyek a pályánk alapját adják, mint például az anatómia vagy a diagnosztika. Nem játszhatunk mások egészségével, ezért szépen végig kell járnunk a lépcsőt a tanulásban is. Emberekkel foglalkozni felemelő érzés, ugyanakkor nagy felelősséggel jár. Ezért tanácsolom már a legelején a csoportjaimnak, hogy itt kell lenni személyesen. Meghallgatni, megnézni, megérteni mindent, és ha nem világos, azonnal jelentkezni, kérdezni. Azt szoktam tőlük kérni, gondolják végig, hogy ők kinek a kezére bíznák a legfontosabb szeretteiket. Egész biztosan olyan valakiére, aki nagyon ért ahhoz, amit csinál. Ilyennek kell lennünk ezen a pályán, hiszen egészség nélkül nincs más sem.”

Motiváló erők: az oktató, a többiek, az élmények

A részvétel, a személyes jelenlét azért is meghatározó az oktatásokon, mert megtorpanások mindig jöhetnek, és itt szó szerint kéznél van, aki segíthet ebben. „Bármilyen szakmában, bármilyen képzés során, mindig vannak olyan pontok, ahol kicsit elbizonytalanodik az ember” – mondja Szántayné Lehoczky Éva. „A mi esetünkben az első ilyen pont, amikor a tanulók már rálátnak, mekkora a tananyag, és mennyi minden kell még ahhoz, hogy megszerezzék a képesítést. Aztán a másik nagy mérföldkő, amikor fel kell venni a fehér ruhát és elkezdeni, amiről addig csak tanultak. Ezeken a pontokon át kell lendülni, de sokkal gyorsabban megy, ha van hozzá segítség. Egyrészt itt vagyunk mi oktatók, akik saját történetekkel, a jövőben rájuk váró jó dolgokkal újra lendületet és erőt tudunk adni nekik. És itt vannak a többiek, a csoporttársak, akik ugyanazokat élik meg, és együtt minden akadályt könnyebb legyűrni. Az előbb is utaltam a személyes jelenlét fontosságára az oktatási napokon. Abban is nagy szerepe van, hogy az „élő” kapcsolatok révén segítséget kaphassanak, amikor kell. Egy jó oktató és egy jó csoport egész életre tud útravalót adni.”

Balázs Katalin is ehhez csatlakozik saját tapasztalataival: „Mindig megbeszéljük együtt, hogy már eddig is hosszú utat jártak be, sok munkát fektettek bele, míg idáig elértek. Ilyenkor közösen is kimondjuk, hogy az ápolás szeretete miatt, ezért a szakmért jöttek, ezt szeretnék teljesen megtanulni és végigvinni. Persze itt már sokszor inkább a könnyebbséget érzem, hogy eljutottak erre a szintre, és ez hatalmas hajtóerő nekik.”

Visszaköszönések a pályán

Az oktató számára is nagy élmény, ha az egykori tanítványai visszajelzik az eredményeiket, vagy amikor a munka kapcsán újra találkoznak. „A beosztásom révén hatvanöt kórházzal tartom a kapcsolatot folyamatosan, és rendszeresen előfordul, hogy szembejönnek a régi tanulóim. Mivel már a képzés során is bármikor fordulhatnak hozzánk, sokukkal kialakul a jó szakmai kapcsolat” – mondja Balázs Katalin.

„Mindig van tanulóm, akivel újra találkozom a kórházban, ahol dolgozom” – teszi hozzá Szántayné Lehoczky Éva. „Sokszor elmondjuk nekik a képzés során, mert jó, ha tisztában vannak vele, hogy az elhivatott szakembereket mindenhol tárt karokkal várják. Tény, hogy sokat kell dolgozni, de fel tudnak építeni egy presztizst, egy biztos pályát. Ebben is nagy szerepünk van nekünk oktatóknak, hogy a saját példánkból kiindulva mindig tudjunk jövőképet mutatni az újabb generációknak.”

Az ápolás legnagyobb díjai: a folyamatos fejlődés és a hálás tekintetek

Kék színű illusztráció, ami egy kórházat igyekszik szemléltetni. Pannon Kincstár

Az egészségügy területén az egyik legszebb hivatás, ugyanakkor az egyik legnehezebb is. Emberileg, érzelmileg, fizikailag is sok kihívást rejt. A pályán sok éve dolgozók történeteiben mégsem az akadályok az elsődlegesek, hanem a betegek hálája, amellyel még sok idő elteltével is újra meg újra találkoznak. Ezt a gondoskodást, előítéletektől mentes törődést az tudja igazán adni, akiben megvan a segíteni akarás és a motiváció.

A segítő kéz büszkesége

Betegként vagy aggódó családtagként mindannyian találkoztunk már azzal az érzéssel, amikor egy kiszolgáltatott helyzetben más kezébe helyezzük azokat a dolgokat, amelyeket egyébként megoldunk. Amikor egy idegen kéz segítségét kérjük, az ő támogatásán múlik saját hogylétünk, vagy szerettünk biztonsága, komfortérzete. Ebben a nehéz helyzetben nem mindegy, ki az, akihez fordulni tudunk. Megkapjuk-e azt a törődést, odafigyelést, megnyugtató szavakat, amelyek ugyanúgy nélkülözhetetlenek a gyógyuláshoz, jobb közérzethez, mint a kezelések és gyógyszerek.

Az ápolók azok, akik a kórházi, egyéb intézményi kezelések alatt folyamatosan jelen vannak az életünkben. A munkájuk egy részét látjuk, megtapasztaljuk. De mi minden van még a napi listájukon a segítő kéz nyújtása mellett?

Az ápoló az egészségügyi ellátórendszer területein végzi munkáját önállóan, illetve más egészségügyi szakma képviselőivel együttműködve. Aktív részese a megelőző, gyógyító, gondozó és rehabilitációs folyamatoknak. Az ellátó csapat tagjaként szervezi, koordinálja, ellenőrzi az ápolási tevékenységet. Elméleti ismeretei és gyakorlati készségei segítik abban, hogy képes legyen a beteg szükségleteinek megfelelő ápolási, gondozási szolgáltatást nyújtani. Kompetencia szintjének megfelelően ellátja a szakorvosi beavatkozásokhoz kapcsolódó ápolói tevékenységeket. Emellett egészségügyi dokumentációt vezet az aktuális jogi és minőségirányítási szabályozások szerint.

„Szép, emberi, izgalmas hivatás, amely lelkileg, érzelmileg, erkölcsileg komoly kihívást jelent, ugyanakkor vele jár a más emberek támogatása felett érzett büszkeség – mondja Balázs Katalin oktató, diplomás ápoló, az „Egységes ápolási eszközpark” kiemelt projekt és az Állami Egészségügyi Ellátó Központ szakmai vezetője. A szakterületek skáláján széles körből választhatunk saját szakmai irányvonalat. Ezt mindenki a személyiségének megfelelően célozhatja be. A gyakorlati területeken szerzett tapasztalatok sokat segítenek az egyéni döntés meghozatalában. Az egészségügy innovatív fejlődése és a mindennapi ápolási feladatok pedig eleve magukban hordozzák a folyamatos, egész életen át tartó tanulást, fejlődést.”

Hajtóerő: a tanulási vágy

A korábban nem tapasztalt helyzetek, esetek kezeléséhez, a betegellátáshoz használt eszközök alkalmazásához, az új módszerek elsajátításához valóban nagy szükség van a saját szakmai tudás rendszeres és tudatos fejlesztésére. A beteg állapotváltozásának észlelése és értelmezése, a sürgősségi esetek, vészhelyzetek felismerése, a gyors intézkedés életmentő lehet, és sok múlik az ápoló felkészültségén, rátermettségén. „A mi életünk egy hosszú tanulás – emeli ki Szántayné Lehoczky Éva szakoktató, Szent Imre Egyetemi Oktatókórház Gastroenterológiai osztályának főnővére,a SOTE Neurológiai Klinika és az Intenzív osztály munkatársa – Az marad meg a pályán, akiben ott van a tanulás iránti vágy és hajtja előre a mindennapokban.”

Az önfejlesztés kulcsfontosságú szerepét erősíti meg Balázs Katalin is: „A tanulás kétségkívül időt vesz el a családtól és a szabadidőből, hiszen felnőttként, munka mellett végzik. A tudás megszerzése azonban alapvető feltétel, nem hagyhatjuk, hogy enélkül kerüljenek ápolók a rendszerbe. Fontos, hogy már a gyakorlati helyszíneken foglalkozzanak a tanulókkal, erősítsék a hivatástudatot, szerettessék meg azt a szakterületet, amihez vonzódni kezdenek.”

Az út tehát hosszú és gyakran már az indulás is tartogat meglepetéseket. „A tanuló ápolók számára az első nagy kihívás: meglátni a beteget – emeli ki Szántayné Lehoczky Éva. Előfordul, hogy valakiben az ápoláshoz romantikus fantáziaképek kapcsolódnak és a gyakorlaton szembesül a valódi emberi helyzetekkel, fájdalmakkal. Nem mindenki alkalmas arra, hogy a mindennapi gondozással járó testi-lelki terhet viselje és jó, ha ezzel idejében tisztába jövünk. Éppen ezért vagyok az őszinteség híve. Hibát követnék el, ha idillt festenék a tanulóimnak. A szakmámban és oktatóként is azt tapasztalom, ha már az elejétől fogva a tények mentén haladunk, sokkal jobban élik meg a kihívásokat. Mert ez egy felemelő és szép szakma, de testileg, lelkileg és fizikailag is nehéz.”

Kapocs a beteg, a hozzátartozók és a szakmai csapat között

Az ápoló mindennapi munkájának természetes része, hogy a gondozási feladatok közben beszélget a betegekkel, válaszol a kérdéseikre, megnyugtatja őket és segít oldani a kiszolgáltatott helyzetükkel járó szorongást, félelmet. Emellett rendszeresen kommunikál a hozzátartozókkal és egyeztet, együttműködik a teljes ellátó csapat tagjaival is. Az egészségnevelő és egészségfejlesztő tevékenységéhez hozzátartozik, hogy segítse a beteget és családját az önellátó képesség lehető legmagasabb fokának elérésében, felkészítse őket a hazatérés utáni tennivalókra. Ellátja őket az egészségmegőrzéshez, szükség esetén az életmódváltáshoz kapcsolódó információkkal.

A szakmai tudása mellett tehát egyéb kompetenciákra is nagy szüksége van. Ahogy Balázs Katalin mondja: „Aki empatikus, megfelelően motivált és szeretne segíteni, csak annak szabad ezt a hivatást választania. Csak az tud adni, akinek van miből.”

És nem lehet elégszer elmondani, mekkora szükség van ilyen emberekre. „Mindennap halljuk, megéljük, a szakmában és magánemberként is, hogy kevés ápoló van a rendszerben, főleg a kórházakban. Hiányszakma vagyunk és hatalmas szükség lenne még több kézre” – hangsúlyozza Szántayné Lehoczki Éva.

Mint oktatóink, úgy sokan mások is, akik a pályán maradtak, a nehézségekkel szemben a mindennapokban megélt rengeteg pozitív érzésre emelik a hangsúlyt a történeteikben. Balázs Katalin ezzel ösztönzi a tanulóit és azokat, akik a pályaválasztási döntésük meghozatala előtt hozzá fordulnak: „Én elmondhatom, hogy büszke vagyok a hivatásomra: hogy segíthetek, hogy gondoskodhatok, hogy tudással és gyakorlati tapasztalattal rendelkezem. Ez nagyon jó érzés. Mindemellett rendkívül motiváló a tekintetekben megjelenő hála és öröm – akár betegről, akár hallgatóról van szó.”

Balázs Katalin

oktató, diplomás ápoló, az „Egységes ápolási eszközpark” kiemelt projekt és az Állami Egészségügyi Ellátó Központ szakmai vezetője

Szántayné Lehoczky Éva

szakoktató, Szent Imre Egyetemi Oktatókórház Gastroenterológiai osztályának főnővére, a SOTE Neurológiai Klinika és az Intenzív osztály munkatársa