Az egészségügy területén az egyik legszebb hivatás, ugyanakkor az egyik legnehezebb is. Emberileg, érzelmileg, fizikailag is sok kihívást rejt. A pályán sok éve dolgozók történeteiben mégsem az akadályok az elsődlegesek, hanem a betegek hálája, amellyel még sok idő elteltével is újra meg újra találkoznak. Ezt a gondoskodást, előítéletektől mentes törődést az tudja igazán adni, akiben megvan a segíteni akarás és a motiváció.

A segítő kéz büszkesége

Betegként vagy aggódó családtagként mindannyian találkoztunk már azzal az érzéssel, amikor egy kiszolgáltatott helyzetben más kezébe helyezzük azokat a dolgokat, amelyeket egyébként megoldunk. Amikor egy idegen kéz segítségét kérjük, az ő támogatásán múlik saját hogylétünk, vagy szerettünk biztonsága, komfortérzete. Ebben a nehéz helyzetben nem mindegy, ki az, akihez fordulni tudunk. Megkapjuk-e azt a törődést, odafigyelést, megnyugtató szavakat, amelyek ugyanúgy nélkülözhetetlenek a gyógyuláshoz, jobb közérzethez, mint a kezelések és gyógyszerek.

Az ápolók azok, akik a kórházi, egyéb intézményi kezelések alatt folyamatosan jelen vannak az életünkben. A munkájuk egy részét látjuk, megtapasztaljuk. De mi minden van még a napi listájukon a segítő kéz nyújtása mellett?

Az ápoló az egészségügyi ellátórendszer területein végzi munkáját önállóan, illetve más egészségügyi szakma képviselőivel együttműködve. Aktív részese a megelőző, gyógyító, gondozó és rehabilitációs folyamatoknak. Az ellátó csapat tagjaként szervezi, koordinálja, ellenőrzi az ápolási tevékenységet. Elméleti ismeretei és gyakorlati készségei segítik abban, hogy képes legyen a beteg szükségleteinek megfelelő ápolási, gondozási szolgáltatást nyújtani. Kompetencia szintjének megfelelően ellátja a szakorvosi beavatkozásokhoz kapcsolódó ápolói tevékenységeket. Emellett egészségügyi dokumentációt vezet az aktuális jogi és minőségirányítási szabályozások szerint.

„Szép, emberi, izgalmas hivatás, amely lelkileg, érzelmileg, erkölcsileg komoly kihívást jelent, ugyanakkor vele jár a más emberek támogatása felett érzett büszkeség – mondja Balázs Katalin oktató, diplomás ápoló, az „Egységes ápolási eszközpark” kiemelt projekt és az Állami Egészségügyi Ellátó Központ szakmai vezetője. A szakterületek skáláján széles körből választhatunk saját szakmai irányvonalat. Ezt mindenki a személyiségének megfelelően célozhatja be. A gyakorlati területeken szerzett tapasztalatok sokat segítenek az egyéni döntés meghozatalában. Az egészségügy innovatív fejlődése és a mindennapi ápolási feladatok pedig eleve magukban hordozzák a folyamatos, egész életen át tartó tanulást, fejlődést.”

Hajtóerő: a tanulási vágy

A korábban nem tapasztalt helyzetek, esetek kezeléséhez, a betegellátáshoz használt eszközök alkalmazásához, az új módszerek elsajátításához valóban nagy szükség van a saját szakmai tudás rendszeres és tudatos fejlesztésére. A beteg állapotváltozásának észlelése és értelmezése, a sürgősségi esetek, vészhelyzetek felismerése, a gyors intézkedés életmentő lehet, és sok múlik az ápoló felkészültségén, rátermettségén. „A mi életünk egy hosszú tanulás – emeli ki Szántayné Lehoczky Éva szakoktató, Szent Imre Egyetemi Oktatókórház Gastroenterológiai osztályának főnővére,a SOTE Neurológiai Klinika és az Intenzív osztály munkatársa – Az marad meg a pályán, akiben ott van a tanulás iránti vágy és hajtja előre a mindennapokban.”

Az önfejlesztés kulcsfontosságú szerepét erősíti meg Balázs Katalin is: „A tanulás kétségkívül időt vesz el a családtól és a szabadidőből, hiszen felnőttként, munka mellett végzik. A tudás megszerzése azonban alapvető feltétel, nem hagyhatjuk, hogy enélkül kerüljenek ápolók a rendszerbe. Fontos, hogy már a gyakorlati helyszíneken foglalkozzanak a tanulókkal, erősítsék a hivatástudatot, szerettessék meg azt a szakterületet, amihez vonzódni kezdenek.”

Az út tehát hosszú és gyakran már az indulás is tartogat meglepetéseket. „A tanuló ápolók számára az első nagy kihívás: meglátni a beteget – emeli ki Szántayné Lehoczky Éva. Előfordul, hogy valakiben az ápoláshoz romantikus fantáziaképek kapcsolódnak és a gyakorlaton szembesül a valódi emberi helyzetekkel, fájdalmakkal. Nem mindenki alkalmas arra, hogy a mindennapi gondozással járó testi-lelki terhet viselje és jó, ha ezzel idejében tisztába jövünk. Éppen ezért vagyok az őszinteség híve. Hibát követnék el, ha idillt festenék a tanulóimnak. A szakmámban és oktatóként is azt tapasztalom, ha már az elejétől fogva a tények mentén haladunk, sokkal jobban élik meg a kihívásokat. Mert ez egy felemelő és szép szakma, de testileg, lelkileg és fizikailag is nehéz.”

Kapocs a beteg, a hozzátartozók és a szakmai csapat között

Az ápoló mindennapi munkájának természetes része, hogy a gondozási feladatok közben beszélget a betegekkel, válaszol a kérdéseikre, megnyugtatja őket és segít oldani a kiszolgáltatott helyzetükkel járó szorongást, félelmet. Emellett rendszeresen kommunikál a hozzátartozókkal és egyeztet, együttműködik a teljes ellátó csapat tagjaival is. Az egészségnevelő és egészségfejlesztő tevékenységéhez hozzátartozik, hogy segítse a beteget és családját az önellátó képesség lehető legmagasabb fokának elérésében, felkészítse őket a hazatérés utáni tennivalókra. Ellátja őket az egészségmegőrzéshez, szükség esetén az életmódváltáshoz kapcsolódó információkkal.

A szakmai tudása mellett tehát egyéb kompetenciákra is nagy szüksége van. Ahogy Balázs Katalin mondja: „Aki empatikus, megfelelően motivált és szeretne segíteni, csak annak szabad ezt a hivatást választania. Csak az tud adni, akinek van miből.”

És nem lehet elégszer elmondani, mekkora szükség van ilyen emberekre. „Mindennap halljuk, megéljük, a szakmában és magánemberként is, hogy kevés ápoló van a rendszerben, főleg a kórházakban. Hiányszakma vagyunk és hatalmas szükség lenne még több kézre” – hangsúlyozza Szántayné Lehoczki Éva.

Mint oktatóink, úgy sokan mások is, akik a pályán maradtak, a nehézségekkel szemben a mindennapokban megélt rengeteg pozitív érzésre emelik a hangsúlyt a történeteikben. Balázs Katalin ezzel ösztönzi a tanulóit és azokat, akik a pályaválasztási döntésük meghozatala előtt hozzá fordulnak: „Én elmondhatom, hogy büszke vagyok a hivatásomra: hogy segíthetek, hogy gondoskodhatok, hogy tudással és gyakorlati tapasztalattal rendelkezem. Ez nagyon jó érzés. Mindemellett rendkívül motiváló a tekintetekben megjelenő hála és öröm – akár betegről, akár hallgatóról van szó.”